English version/Angol változat
Aaron Bruno már gimis kora óta zenél, és a kezdetekben több bandában is kipróbálta magát. 2009-ben aztán megalapította az AWOLNATION-t, akikkel 2011-ben meg is jelent az első albuma, rajta a Sail című megasláger, ami mára már csak a Spotify-on több, mint 672 millió lejátszást tudhat magáénak. A több, mint egy évtizedes karrierjük során eddig négy stúdióalbumot dobtak piacra, a Sziget fesztivált is megjárták, most pedig megérkezett az ötödik korongjuk, ami azért különleges, mert egy feldolgozás lemez, melyen számos közreműködő előadóval dolgoztak együtt.
A My Echo, My Shadow, My Covers & Me névre keresztelt kiadványon többek között hallhatjuk Beck-et, Jewel-t, Conor Mason-t, és Taylor Hanson-t is egy-egy duett erejéig, és olyan időtálló klasszikusokat dolgoztak fel rajta, mint a Material Girl, a Beds Are Burning, a Maniac, a Winds of Change, vagy éppen a Take a Chance on Me. Aaron-nal még a megjelenés előtt ültünk le beszélgetni az albumról, a közreműködő zenészekről, a Szigetes élményéről, a közelgő új, saját albumáról, és természetesen magyarul is tanítottuk, amitől egyébként eleinte egy kicsit tartott, mert húzták már csőbe ezzel külföldön – exkluzív interjú az AWOLNATION frontemberével, Aaron Bruno-val.
Hogy vagy?
Jól vagyok! Itt most még reggel van, szóval ezért nem látjátok az arcomat, mert őrülten néz ki.
Reggeli arc?
Igen-igen.
Az új albumod, a My Echo, My Shadow, My Covers & Me május 6-án jelent meg. Hogyan jött az ötlet, hogy egy feldolgozás lemezt készíts?
Épphogy kiadtam egy saját albumot, ami egyébként a negyedik lemezem és Angel Miners & the Lightning Riders a címe, mikor, mint minden másnak a világon, az én terveim is keresztbe lettek húzva. Tudjátok, kezdődött volna a hagyományos album ciklusom, végigturnéztam volna vele az Államokat és a világot is, aztán ennek az album ciklusnak befellegzett.
Otthon ültem, és arra jutottam, hogy nem vagyok abban a hangulatban, hogy készítsek még egy új albumot, mert az előzőt is épp csak befejeztem, akkor mit tudnék tenni, hogy mégis lefoglaljam magam valamivel, és pozitív tudjak maradni?
Nagyon nosztalgikus érzés volt beleásnom magam ezekbe a régebbi dalokba, jó emlékek fűznek hozzájuk a gyerekkoromból. Úgy éreztem, gyakorlásnak sem lesz utolsó, és őszintén, segített újra inspirációt szerezni ahhoz, hogy ismét saját zenét készítsek, miután végeztem a feldolgozás albummal.
Úgy is mondhatjuk, hogy egy kis szünet volt ez számomra dalszerzőként.
Elárulod, mi inspirálta a címét?
Persze, egy régi népdalon alapszik. Azt nem tudom, eredetileg ki írta, de én a The Ink Spots nevű banda által fedeztem fel, és azt hiszem, a ’60-as években jelent meg. A címe az, hogy We Three (My Echo, My Shadow And Me). Egy kellemes, régi dalocska, amit akkoriban sokat hallgattam, úgyhogy arra gondoltam, hogy ez elég menő, és tettem bele egy kis csavart. Alkalomhoz illő is volt, hiszen akkortájt, mint mindenki más, én is rengeteg időt töltöttem egyedül a gondolataimmal. Természetesen szerencsésnek mondhatom magam, hogy ott volt velem a feleségem és a két kutyám. Szóval ja, nagyjából ez az oka annak, hogy feldolgozás albumot csináltam, ezzel próbáltam legyűrni az elszigeteltség érzését, amin az egész világ közösen esett át.
A dallista telis-tele van klasszikusokkal. Hogyan választottad ki a dalokat, amiket aztán feldolgoztál?
Bárcsak lenne egy szexi válaszom erre a kérdésre, de nincsen! Ki kellett volna találnom valamit, mert mindenki ezt kérdezi tőlem, de csak random választottam ki őket. Olyan dalok ezek, amiket mindig is nagyon erősnek tartottam, és, ahogy az előbb említettem, mókásak és kiskoromban nagyon sokat hallgattam őket. Lehet, hogy a nálam sokkal fiatalabbak számára már nem számítanak akkora slágereknek, de attól még egytől egyig klasszikusok, elég csak a Just a Friend-re vagy a Beds Are Burning-re gondolnunk, és még sorolhatnám. Ott van még Madonnától a Material Girl is, anyukám kocsijában folyton az ment, amikor például baseball edzésre vitt vagy éppen általános suliba.
Olyan dalokat akartam feldolgozni, amik nem feltétlenül hasonlítanak az AWOLNATION stílusához.
De őszintén, tényleg csak random válogattam. Az egyetlen dolog, amit próbáltam elkerülni, az, hogy nagyon egyértelmű dalokat válasszak, mint például egy Beatles dal, vagy egy Nirvana dal, vagy egy Radiohead dal.
Van olyan dal az albumon, amihez különleges kapocs fűz?
Hát… nem igazán. De ott van az Alone Again (Naturally) Gilbert O’Sullivantől, ami 1972-ben jelent meg, szóval azt hiszem, az a legrégebbi az összes közül. Mindig is ismertem a dalt, és biztos vagyok benne, hogy sokan ismerik, de ezelőtt soha nem figyeltem annyira a szövegére, csak most tettem mikroszkóp alá, ahogy az összes többinek is, amiket felénekeltem, és teljesen letaglózott. A szomorúság, az élet és a szerelem elmúlásának a történetét meséli el, és nagyon illett ahhoz, ahogy akkoriban éreztem magam, szerintem még sok másik emberrel egyetemben. Hálás vagyok érte, hogy elolvastam a szövegét, mert olyan volt, mint egy kis novella, és mindenkit csak arra tudok bíztatni, hogy olvassák el. Kissé nehezemre is esett elénekelni anélkül, hogy el ne csuklott volna a hangom amiatt, hogy mennyire keserves a szövege.
A lemez dalai közül melyik az, amelyikről azt kívánod, hogy bárcsak te írtad volna?
Ez egy nagyon jó kérdés. Igazából az Alone Again (Naturally)-t mondanám, de mivel az előbb beszéltem róla, választok egy másikat. Talán a Take a Chance on Me az ABBA-tól, mert olyan kis egyszerű, de mégis összetett popdal. Meg hát félig svéd vagyok, szóval ezért is választom azt.
Mit élveztél a legjobban az alkotási folyamatban?
Azt élveztem a legjobban, hogy miközben készítettem az albumot, nem éreztem azt, hogy vége az világnak, és újra normálisnak érezhettem magam.
Más előadókkal is tudtam kapcsolódni általa. Ez a lemez nem készülhetett volna el 20 évvel ezelőtt, mert nem mehettünk át egymáshoz, nem igaz? De a mai technológia segítségével Beck vagy éppen Jewel el tudta küldeni a vokáljait, ami egy csodálatos dolog. Egyébként azt hiszem, Beck errefelé lakik, valahol LA-ben vagy Malibu-ban, ami nincs túl messze tőlem, de nyilván nem tudtunk összeülni. Jó kis kifogás volt arra, hogy közösségben érezhessem magam a közösségi távolságtartás közepette. Tudom, hogy ez a legutolsó dolog, amit az emberek most hallani akarnak, hiszen már halad tovább a világ, de ez egy valós dolog volt, ami megtörtént velünk, én pedig így birkóztam meg vele.
Rengeteg közreműködés kapott helyet a korongon. Mesélnél egy kicsit arról, hogyan választottad ki az előadókat, akikkel dolgoztál?
Persze! A legtöbbükkel már eleve baráti viszonyban voltam, vagy pedig az elmúlt évek során kerültem kapcsolatba velük utazás és koncertezés közben, olyan dolgok kapcsán, amik a turnézással járnak. Aztán páran közülük új barátok, akiket a lezárások alatt ismertem meg, mikor nem lehetett élő koncerteket tartani, így sokan csináltak streaming fellépéseket online. Az egyik ilyennek én is részese voltam, amit Jewel csinált. Egy csodálatos jótékonysági koncertet rakott össze, és megkért, hogy adjak elő egy feldolgozást, aminek egyénként még semmi köze nem volt a feldolgozás albumomhoz, csak az online jótékonysági rendezvényéhez. Egy Beck dalra esett a választásom a Sea Change című lemezéről, amit nagyon szeretek. Beck látta a fellépést, felkeresett engem, és azt mondta „ez nagyon szép volt, szép munka” vagy valami ilyesmit. Tudjátok, valami nagyon kedveset és ettől teljesen eldobtam az agyam, mert nagyon szeretem Becket, fiatal korom óta felnézek rá. Úgy voltam vele, hogy „ez nagyon menő, Beck-nek tetszett a feldolgozásom” szóval azt gondoltam, miért is ne kérdezhetném meg tőle, hogy szeretne-e szerepelni a feldolgozás albumomon? És aztán megkérdezem Jewel-t is, végtére is neki köszönhetően csináltam ezt az egészet, meglátjuk, mi lesz belőle, és mindketten igent mondtak.
A 15 éves énem soha nem hitte volna el, hogy egyszer Beck és Jewel is szerepelni fog az egyik albumomon, még akkor is, ha egy feldolgozás albumról van szó.
Igazából az egész egy szerencsés véletlennek köszönhető
Ha már a közreműködésekről van szó, ki az az előadó, akivel a legszívesebben dolgoznál együtt, de még nem volt rá lehetőséged?
Jeff Lynne a Electric Light Orchestra-ból.
Ha úgy van, készítenél egy második ilyen albumot?
Igen, készítenék. Szeretném, ha összejönne, mert rengeteg olyan dal van, amihez a mostanin nem nyúltam hozzá. Nem akartam túltolni, és 20 dalt rápakolni. Befejezem a következő saját albumomat, aztán meglátjuk. Vicces, mert a rajongóink közül sokan aggódni kezdtek a feldolgozás lemez hallatán, attól tartottak, hogy emiatt nem lesz több saját zenénk. Tisztáznom is kellett a dolgokat, és elmondani nekik, hogy ez egyfajta terápia volt számomra, és egy mód arra, hogy visszatérjek a dalszerzéshez.
Nem akarok feldolgozás bandává válni, meg semmi ilyesmi, de nagyon jó móka volt, nagyon könnyű volt, és jó lenne újra belevágni egy ilyenbe.
Az előbb említetted, hogy dolgozol az új, saját albumodon. Hogy haladsz vele?
Szerintem egész jól. Jó vagyok abban, hogy totál figyelmen kívül hagyjam egy albumnak az írási folyamatát, viszont nemrég hallgattam meg az új dalokat, amik eddig készen vannak, és kellemes meglepetés volt, hogy mennyire áll össze a dolog. Általában azt csinálom, hogy megírok egy dalt, aztán még egyet, aztán még egyet, és így tovább, és így tovább. Aztán egy nap úgy kelek fel, hogy oké, készen van 15 dal, király, nézzük meg, hogyan hangzanak egyben. Általában van 5 vagy 6, ami nem illik bele a csoportba. Nem passzolnak a családhoz, ezért kikerülnek belőle. Nem feltétlenül mennek a kukába vagy ilyesmi, csak félrerakom őket. Most úgy érzem, pont jó mennyiségű dalom van készen. Minden egyes albumomnál azt érzem, hogy az az addigi legjobb, amit valaha is készítettem, de ez valószínűleg azért van, mert éppen az a legújabb és a legfrissebb. Ez az időszak egy új szerelem mézeshetei, na én most pont ezeket töltöm.
Hogyan jellemeznéd az új albumot 3 szóval?
Oké.
Diszkó, rock, odüsszeia.
De csak azért, mert kényszerítettél, hogy 3 szóban lerendezzem.
Így mókásabb! A legutóbbi turnéd törölve lett a Covid miatt. Tervezel turnéra indulni a közeljövőben?
Igen, szerintem igen.
Léptél már fel Magyarországon, méghozzá 2015-ben a Sziget fesztiválon. Én is ott voltam, nagyszerű buli volt. Tudom, hogy elég régen volt már, de fel tudtad egy kicsit fedezni a várost?
Igen, gyönyörű volt. Felelevenítenéd egy kicsit az emlékeimet? Ez az volt, amikor… Esett az eső? Nem esett, ugye?
Nem, nem esett. Ez az a fesztivál, ami egy szigeten van.
Igen, és ha jól emlékszem, a színpad végén van egy nagy, hosszú kifutó, ugye?
Igen.
Emlékszem, azt gondoltam, hogy őrületes lenne végigsétálni azon a kifutón, ez olyan dolog, amit például Madonna csinálna, szóval muszáj lesz nekem is kipróbálnom. Úgy rémlik, az volt az első koncertünk az akkori európai turnénkon, és borzalmas jetlagem volt, miután leszállt a repülőnk, mint egyébként mindig, mikor Los Angeles-ből megyek. Délután 4 körül érkeztünk meg, és semmi mást nem akartam csinálni, csak aludni. De mindenki tudja, hogy totál elcseszed, ha beleesel ebbe a hibába, mert utána a legrandomabb időpontban fogsz felkelni, és abszolút nem szoksz hozzá az adott ország időzónájához. Így hát a dobosom azt mondta, most azonnal menjünk el futni, de én úgy voltam vele, hogy ”hát, nem is tudom, tényleg aludnom kéne inkább”. Erre azt mondta, ”hibát követsz el, fel kell kelnünk és azonnal el kell mennünk futni”, én meg mondtam, hogy ”oké, rendben, bassza meg!”. Bocsi a káromkodásért.
Szóval felkeltem, felvettem a futócipőm, és elmentem egy csodálatosan gyönyörű futásra a városban, és út közben még egy kellemes sushizót is találtunk.
Ha igazán meg akarod ismerni a várost, ahova utaztál, a futás nagyszerű módja ennek, mert így sokkal többet látsz belőle. De most, hogy ezt így mind elmondtam, hozzátenném, hogy aznap nagyon jót aludtam, másnap pedig kipihenten érkeztem meg a koncertre úgy, hogy már egy kicsit sikerült megismernem a város és az ország szépségeit.
Végül pedig üzennél valamit a magyar hallgatóidnak?
Elképesztő, hogy megadatott számomra a lehetőség, hogy megoszthassal a zenémet ennyi csodálatos emberrel. Mindig meglep, hogy a zenémmel olyan országokat is elérek, amikről álmodni sem mertem volna, és ezért roppant hálás vagyok.
Mi ennyit terveztünk mára, de mielőtt utadra engedünk, tanítani szeretnénk neked valamit, hogy neked is legyen mit elraktároznod ebből az interjúból. Ismersz bármilyen magyar szót?
Nem, egyet sem.
Okés, akkor megtaníthatjuk neked, hogyan mondjuk magyarul, hogy ”szeretlek”?
Igen, de csak akkor, ha tényleg azt tanítjátok meg, és nem vágtok át. Egyszer voltam Portugáliában egy tévéműsorban, és ott azt tanították meg nekem, hogy ”bassza meg a kormány”. Őrület volt, nem volt vicces. Végül nem mondtam ki, mert volt velem egy DJ, aki figyelmeztetett, hogy ”ezt ne mondd ki, ki ne mondd”, én meg úgy voltam vele, hogy ”oké, nekem fogalmam sincs”.
Nem, nem. Mi nem vagyunk olyanok.
Akkor jó.
Szóval úgy mondod, hogy ”szeretlek”.
Szeretlek?
Igen, ennyi.
Király, köszi!
