Folytatja azt, amihez a legjobban ért.
Lana Del Rey hetedik lemezéhez érkezett a Chemtrails Over The Country Clubbal, majd 2 évvel ezelőtt jelentkezett a Grammy-díjra is jelölt Norman Fucking Rockwell című szerzeményével, mellyel stílusa sokkal kifinomultabb lett és mondhatni elhagyta azt az r&b/populárisabb hangzást, mely a Lust For Life korongját gyökeresen meghatározta. Az énekesnőnek nem a tervek szerint haladtak a dolgai a lemezzel kapcsolatban, hiszen eredetileg még tavaly érkezett volna a kiadvány. Ezt hol a koronavírus járvánnyal, hol pedig a bakelitek lassú készítésével magyarázta.
A 11 dalos kiadvány szinte teljes mértékben Lana és producere, Jack Antonoff műve, aki nem lehet idegen azoknak, akik követik Taylor Swift esetleg Lorde munkásságát, ugyanis míg előbbinek Grammy-díjas korongjában, a folklore-ban volt segítségére, addig utóbbinak Melodrama című, egy korszakot meghatározó lemezében ügyeskedett. Lana számára sem ismeretlen, hiszen előző lemezét is együtt készítették. Utoljára talán ennyire egységes lemezt a 2012-es Born To Die c. mesterművével sikerült letennie az asztalra.
A 45 perces játékidőben nem hagy minket unatkozni Rey, ugyanis a korong egyik legerősebb dalával, a White Dress-szel nyitja az anyagot, melyet igaz nem überel a címadó dallal, de a Tulsa Jesus Freak igazán közel jár hozzá, hiszen fátyolos vokáljai és a lüktető ütemek egy másik dimenzióba repítenek minket, hol elvarázsolva hol pedig előhozva a kisördögöt belőlünk – pláne a kiteljesedésénél. Érdekesség, hogy a korong eredeti címe a dalban is elhangzott white hot forever lett volna, csak később változtatták meg a mostanira.
you know, I’m praying but I never learn
Amikor pedig kiszabadul a hang, akkor igazán nagy skálát jár be. A Wild At Heart megmutatja azt az oldalát is az énekesnőnek, amit az évek alatt megszokhattunk. Ha szeretnétek megnyerni a kiadványt, kövessetek minket Instagrammon, hamarosan nyereményjátékkal jelentkezünk!
Az évek során hozzászokhattunk már Lana Del Rey elbeszélő dalszerzéséhez, ami tökéletes belátást ad az énekesnő érzéseibe. Szinte biztos, hogy el tudjuk helyezni egytől egyig a történetet a fejünkben, miközben a hangszerek a háttérben elringatnak minket. A Dark But Just A Game utáni dalok egy része egy csöppet megakasztja azt a folyamatosságot, amit eddig sikerült felépíteni.
[letsreview]
Könnyedén kijelenthető, hogy a könnyed melankólia és a ’60-’70-es évek túlromanticizálása még bőszen ég az énekesnőben, sőt mondhatni a védjegyével mesterien bánik az évek során. Az pedig tisztán érezhető, mennyit fejlődött az amúgy is kimagasló dalszövegíró készsége és a mai napig sem fél mélyre tekinteni önmagában, ha úgy tartja kedve. Az pedig, hogy már előre bejelenti, hogy a záró dala egy Joni Mitchell feldolgozás lesz, csak játékos incselkedés a hallgatósággal.