© Neil Krug

Lana Del Rey visszatért és vadabb a szíve, mint valaha

Folytatja azt, amihez a legjobban ért.

Lana Del Rey hetedik lemezéhez érkezett a Chemtrails Over The Country Clubbal, majd 2 évvel ezelőtt jelentkezett a Grammy-díjra is jelölt Norman Fucking Rockwell című szerzeményével, mellyel stílusa sokkal kifinomultabb lett és mondhatni elhagyta azt az r&b/populárisabb hangzást, mely a Lust For Life korongját gyökeresen meghatározta. Az énekesnőnek nem a tervek szerint haladtak a dolgai a lemezzel kapcsolatban, hiszen eredetileg még tavaly érkezett volna a kiadvány. Ezt hol a koronavírus járvánnyal, hol pedig a bakelitek lassú készítésével magyarázta.

A 11 dalos kiadvány szinte teljes mértékben Lana és producere, Jack Antonoff műve, aki nem lehet idegen azoknak, akik követik Taylor Swift esetleg Lorde munkásságát, ugyanis míg előbbinek Grammy-díjas korongjában, a folklore-ban volt segítségére, addig utóbbinak Melodrama című, egy korszakot meghatározó lemezében ügyeskedett. Lana számára sem ismeretlen, hiszen előző lemezét is együtt készítették. Utoljára talán ennyire egységes lemezt a 2012-es Born To Die c. mesterművével sikerült letennie az asztalra.

A 45 perces játékidőben nem hagy minket unatkozni Rey, ugyanis a korong egyik legerősebb dalával, a White Dress-szel nyitja az anyagot, melyet igaz nem überel a címadó dallal, de a Tulsa Jesus Freak igazán közel jár hozzá, hiszen fátyolos vokáljai és a lüktető ütemek egy másik dimenzióba repítenek minket, hol elvarázsolva hol pedig előhozva a kisördögöt belőlünk – pláne a kiteljesedésénél. Érdekesség, hogy a korong eredeti címe a dalban is elhangzott white hot forever lett volna, csak később változtatták meg a mostanira.

you know, I’m praying but I never learn

Amikor pedig kiszabadul a hang, akkor igazán nagy skálát jár be. A Wild At Heart megmutatja azt az oldalát is az énekesnőnek, amit az évek alatt megszokhattunk. Ha szeretnétek megnyerni a kiadványt, kövessetek minket Instagrammon, hamarosan nyereményjátékkal jelentkezünk!

© Neil Krug

Az évek során hozzászokhattunk már Lana Del Rey elbeszélő dalszerzéséhez, ami tökéletes belátást ad az énekesnő érzéseibe. Szinte biztos, hogy el tudjuk helyezni egytől egyig a történetet a fejünkben, miközben a hangszerek a háttérben elringatnak minket. A Dark But Just A Game utáni dalok egy része egy csöppet megakasztja azt a folyamatosságot, amit eddig sikerült felépíteni.

[letsreview]

Könnyedén kijelenthető, hogy a könnyed melankólia és a ’60-’70-es évek túlromanticizálása még bőszen ég az énekesnőben, sőt mondhatni a védjegyével mesterien bánik az évek során. Az pedig tisztán érezhető, mennyit fejlődött az amúgy is kimagasló dalszövegíró készsége és a mai napig sem fél mélyre tekinteni önmagában, ha úgy tartja kedve. Az pedig, hogy már előre bejelenti, hogy a záró dala egy Joni Mitchell feldolgozás lesz, csak játékos incselkedés a hallgatósággal.

Megosztás: