Ajsa Luna nevétől zengett a sajtó augusztus 20-án – a művésznő ezen a napon a magyar Himnuszt adta elő. Valószínűleg ez a „botrány” már minden emberhez eljutott, aki nem egy kő alatt él. Legújabb szerzeményében és a hozzá tartozó közleményben viszont most erre a perpatvarra reagál.
Az énekesnő legújabb dalával, a Bohém Himnusszal szeretne tiszta vizet önteni a pohárba, a hozzá készült kisfilmben pedig ugyanúgy cigizve, idősebb rockerekkel tűnik fel. A videót egy monológgal kezdi, amelyben úgy fogalmaz, hogy
A Bohém himnusz jelen formájában tanúvallomás a sors kezéről, az események okkal történő rendjéről, az Isteni tervezés tökéletességéről, a lét tragikomikus valójáról.
Természetesen a képi megjelenés, illetve a dalszöveg mellett egy közleményt is közölt Ajsa a kommentszekcióban, erről azt kérte, hogy teljes terjedelmében közöljék csak újra a sajtó munkatársai, így az ő kérését tiszteletben tartva, nem emeltünk ki a cikkben ebből. Így fogalmaz:
2025. 08. 20-án, az akkor adott 60 perces koncertem keretein belül, nemzeti ünnepünk alkalmából, önszántamból elénekeltem a magyar Himnuszt. Ennek kontextusa az volt, hogy a rám jellemző bohém előadásmód kötelező esztétikai elemei közé beemeltem Kölcsey Ferenc egykori alkotását, hogy ilyen formában a magam részéről autentikusan prezentálva felköszöntsem országunkat és egy intim pillanatot hozzak létre köztem és a közönség közt. Az imént említett autentikusság megőrzése miatt, ez nem egy szokványos “himuszéneklés” volt. A formaságok kötelező betartása helyett inkább arra törekedtem, hogy egy igazán őszinte, törékeny, de ugyanakkor szívből jövő performansz jöjjön létre. Az akkori megélésem szerint ez sikerült is. Ezt a megélést validálta a koncert utáni hatalmas visszataps, a rajongók kígyózó sora a backstage előtt, illetve a velük létrejövő kedves és emlékezetes interakciók, közvetlen a koncert után. Az ilyen élményekből fakadó jó érzés mindig töretlenül bennünk marad napokig, de jelen esetben hamar önmaga szöges ellentétévé alakult át. A koncert másnapján az ominózus Himnusz éneklésemről kikerült egy kontextusból kiragadott harminc másodperces videó a Facebookra, majd a Tiktokra, és pár órán belül az összes létező hírportál itthon arról cikkezett, hogy Ajsa Luna augusztus 20-án ülve, cigivel a szájában énekelte a Himnuszt. Mondanom sem kell, hogy szinte minden fórum külön erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ez a történés a lehető legnagyobb felháborodást váltsa ki az emberekből. Ez a kísérlet sikeresnek bizonyult, ugyanis a magyar közélet nagyjai illetve a szorgos kommentelők azonnal el is kezdtek reagálni a harminc másodperces videóra. Úgy állítottak be engem, mint aki nem tiszteli az országát, nem magyar és mindezek mellé tehetségtelen. Politikai eszközt kreáltak belőlem, holott a performanszom sem politikai hovatartozást, sem tiszteletlenséget nem szándékozott tanúsítani. Tulajdonképpen épp az ellenkezője volt a célom. Az előadással hiteles, őszinte és kissé megtört képet akartam alkotni hazánk lelkiállapotáról. Az a fajta túlzó düh és keserűség ami a performanszom miatt rám lett projektálva, tulajdonképpen csak validálja annak létrejöttét. Lehet egyetérteni illetve nem egyetérteni ezzel az okfejtéssel, de az, hogy ekkora frusztrációt és gyűlöletet indukáljon egy fiatal lány jó szándékból létrejövő Himnusz éneklése az minden körülmények között abszurd és túlmutat a valódi történésen. Mondhatni ténylegesen rossz szándékból, tiszteletlenségből és elvtelenségből elkövetett merényletek sem generálnak ekkora népharagot. A bűnbak keresés illetve az oszd meg és uralkodj politikai taktika ebben az esetben is alaposan kimutatta foga fehérjét. Egy adott ponton elkezdtem azt érezni, hogy már nem aktív szereplője, sokkal inkább nézője vagyok ennek a filmnek, ugyanis az a karakter akit kreáltak belőlem már csak nyomokban, vagy egyáltalán nem is tartalmaz engem. Nem érzem azt, hogy bárkitől is bocsánatot kellene kérnem a történtekért, noha nyilván érzékeny emberi természetemből fakadóan több ponton is megkérdőjeleztem saját magam. Mivel a skálán szinte mindenhol elhelyezkedő visszajelzések és vélemények jutottak el hozzám, sokszor éreztem azt, hogy nem tudom pozitívan vagy negatívan értékelni sem a történést, sem az énképemet. A két töltés kioltotta egymást és egy olyan semleges térbe száműzött, amiben saját meglátásom szerint kell újradefiniálnom ezt az eseményt. Erre véleményem szerint, az alkotás a legmegfelelőbb eszköz, ezért mint mindig, most is ezt választottam. Íme. A szemem még csillog.
