A mélybe veti magát Lennon Stella

Megérkezett az aranytorkú énekesnő debütáló anyaga, melyre több évet várt a nagyközönség.

2018-ban érkezett meg elő EP-je a Love, Me, melynek apropója az volt, hogy fiatal korában egy random videó viral lett – úgy tűnik ez keményen megalapozta az énekesnő karrierjét.

Lennon-t a nagyközönség valószínűleg Liam Payne és Jonas Blue-val közös Polaroid c. dalával ismerte meg

12 évesen került reflektorfénybe Lennon, viszont nem csak énekesi pályája kap legitimitást a közönségtől, hanem megmutatta, hogy színészként is megállja a helyét – mégpedig a nagysikerű Nashville-ben. Most debütáló korongjában önti ki lelkét, elég keményen. Volt szerencsénk élőben is megnézni az előadó koncertjét, mikor Anne-Marie előzenekara volt Berlinben. Ódákat lehetne zengeni hangjáról, valami kisugárzásáról, viszont színpadi jelenléte akkor még elég gyenge volt. De nem uralhatja mindenki úgy a színpadot, mint Madonna vagy Lady Gaga.

Mindig is megvolt az a hangzás, ami megkülönböztette a többi feltörekvő előadótól, viszont most ez a hangzás kissé keveredik egy kevés disco-poppal, nu-poppal és máris kész Lennon Stella debütáló lemeze, a Three. Two. One., melyben a mélybe veti magát érzelmeibe.

A Much Too Much gyönyörűen megalapozza, mire is számíthatunk: felvázolja vele nekünk magát, egy törékeny nőt, tele kérdéssel, tömör szorongás ötvözi mindennapjait és az élet nagy kérdéseiről lamentál. Most mondja bárki, hogy nem tud ezekkel a gondolatokkal azonosulni. Majd szépen átrepülünk a Kissing Other People-be, természetesen ne szabadesésre gondoljunk, hanem egy olyan képet képzeljünk el, mint amikor a filmekben lassított felvételben egy súlytalan térben, madártollakkal teli helyre huppan be főhősünk, na pont ilyen az átvezetés a kissé dalba. Lennon direkt rájátszik erre a vintage hangzásra ezzel az egész, kicsit „poros”, régies hangzásra a recsegéssel és háttérzajokkal, amikért természetesen élünk halunk. Egy kis modern pop is belekerült a Games c. dalába már, melynek utolsó sora, a „game over!” már most ikonikus – na és arról ne is beszéljünk, hogyan lépünk át a Fear of Being Alone-ba, mely talán a legütemesebb dal a lemezen, ijesztő, mennyire mások, mégis egységesek a dalok. Nyilván, a kapcsolatait körülölelő tematika pedig tökéletes ragasztóanyag. Nyilván a Pretty Boy sem mutat újat, mégis más. Teljesen ráfeküdtek arra, hogy a hangsúly ne kerüljön erősen se a hangzásvilágra, se Lennon hangi adottságaira, se a dalszövegre, hanem a közös massza adja meg azt az egyveleget, mint egy kellemes habos kakaó, amiben pont eltalálja az ember a kakaó-tej arányát és egy csipet fahéjjal ízesít a tejszínhabot a tetején.

Nyers, szexi és őszinte: ez Lennon Stella

A lemezen kettő dal kivételével, mindegyik összetettebb hangszereléssel rendelkezik, a kimaradó kettő főként az egyszerűség jegyében egy zongorakísérettel rendelkező ballada, ez az Older Than I Am, melyben teljesen levetkőzi gátlásait Stella és betekintést nyerhetünk a fentebb említett törékeny lány lelkébe is, itt érezhető a fájdalom. A másik visszafogottabb dal a testvérével közös Weakness c. dal, melynek köszönhetően könnyen depresszióba eshet a hallgató.

Saját nappalijában forgatta le legújabb videóját Lennon

A fennmaradó dalok viszont továbbra is szórakoztatnak, elgondolkodtatnak és megfacsarják azért az ember szívét. A Bend Over Backwards a Fear of Being Alone kistesója is lehetne hangzásvilág szempontjából, viszont az intro az előbbiben álomszerű, teljes képet fest előttünk. Ha csak egy dalt hallgatnál meg a lemezről, a Bend Over Backwards legyen az. A Jealous, csakúgy, mint a Kissing Other People már hónapokkal a korong előtt megjelent, és hangzásilag tökéletesen kapcsolódik az előző dalhoz, a témája pedig mindannyiunk életében felötlötte már a fejét valószínűleg, mégpedig, hogyan is tegyünk valakit féltékennyé.

Míg eddig egy kicsit megtáncoltatott minket Lennon, a Since I Was a Kid újra kicsit depresszív vizekre evez, viszont már a hangzás is sokkal komorabb és nyomasztóbb, pláne azok a vonósok, amik megbélyegzik az egész dalt. A Save Us pedig Donna Lewis egyik legnagyobb dalából merített ihletet, mégpedig az I Love You Always Forever-ből, ha címről nem ismerős, csak tekerj bele, biztosan ismered!

Viszont, érezhetően a lemez végére értünk, hiszen már ez a dal is inkább nosztalgikus hangzású, mintsem előre vivő, kissé a búcsúzás érzését erősíti a hallgatóságban. Végül pedig a Goodbye-ban Lennon kiönti lelkét, hogy Ő csak annyit várt, hogy azt hallja, hogy párja hazaérjen, valamint, hogy hadd aludjon el, mielőtt elmenne társa. A végére pedig, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Vajon, ez lenne az előszele a második lemeznek máris? Mindenestre, az eltorzított „the end”, mint utolsó mondat nagyon ütött.

Lennon már most dolgozik második lemezén!

Lennon Stella megmutatja a Three. Two. One.-on keresztül hallgatóságának, hogy micsoda érzelmek is lapulnak meg benne, ezeket pedig mesterien írja körbe, foglalja dalba. Hiába, hangzásvilága lehet egyhangú, viszont kevés olyan album létezik, aminek hangzása ennyire egyben van, tematikája pedig szépen végig van vezetve. A kiadvány címe pontosan olyan, mint amit a cím is előre jelez nekünk, még mielőtt felszólal az „éééés forog!” szó egy forgatás során, ez játszódhat le egy színészként dolgozó ember agyában, azalatt a pár másodperc leforgása alatt. Mesteri munka!