Jordan Edward Benjamin, vagyis ahogy a nagyközönség ismeri, grandson karrierje 2018-ban indult útnak, amikor debütáló EP-jét piacra dobta, azóta pedig három stúdióalbummal is büszkélkedhet. Az amerikai-kanadai előadó 3 éves korában költözött családjával Toronto városába, ahol egy zsidónegyedben nevelkedett. Karrierjét azután kezdte komolyabban ápolgatni, miután tanári pályát válatott magának tanulmányai során, de ezt félbehagyva először kommunikáció szakon kezdett tanulni, majd pedig inkább Los Angelesbe költözött, hogy berobbantsa karrierjét.
A zenész a Barba Negra színpadát robbantotta be néhány héttel ezelőtt, ahol többször elmondta, hogy egy percig se hagyja senki, hogy elnyomják külső erők és mindig harcoljunk a saját igazunkért, még akkor is, ha nem éppen a népszerű az, ami mellett kiállna az ember. grandsonnal koncertje előtt az öltözőjében beszélgettünk, aki mint 2024-es Sziget Fesztiválos interjúján is extrém laza volt és olyan volt, mintha egy régi barátunkkal hoznánk be az elmúlt két év kimaradását. Elmesélte, hogy legutóbb hosszabb ideig tartózkodott a fővárosunkban, ahol tetoválást is varratott magára, így mindig vele leszünk. Kiemelte, hogy nevetségesnek tartja a jobboldali megmozdulásokat, illetve minket is azzal a tanáccsal látott el, hogy ne hagyjuk magunkat, csak menjünk előre – exkluzív grandson interjú.
Üdv újra Budapesten! Jártál már nálunk párszor. Van valami kedvenc emléked a városunkból?
Te jó ég, rengeteg van. 2024-ben, a Sziget Fesztivál előtt egy egész hetet töltöttem itt a zsidónegyedben: különböző kajákat kóstoltam, tetováltattam, és elmentem a fürdőkbe. Valahányszor visszatérek ide, eszembe jut az a Szigetes fellépés, és hogy mennyire élveztem a várost nyáron – ami azért valljuk be, egy fokkal könnyebb, mint télen.
Szóval tényleg itt csináltattál tetoválást? Meg tudod mutatni?
Igen, igazából ez az, itt a fülem mellett. És van egy a hátamon is; egy nagyon jó barátom, Stanislav, aki pont a városban volt, tetovált ki minket az Airbnb-nkben. Szóval örökre magamon viselem Budapest nyomát, és mindig jó szívvel gondolok vissza az itteni fellépésekre. Tényleg ez az egyik kedvenc közönségem a világon.
Túl vagy az európai turnéd felén, tavaly pedig lement az amerikai szakasz. Van különbség az európai és az amerikai közönség között?
Igen, rengeteg. Szerintem vannak bizonyos általánosítások, amiket el lehet mondani a rock and rollról, az amerikai rajongók energetikailag egy kicsit kevésbé kiszámíthatóak. Lehet két egymáshoz közeli város, mindkét helyen baromi jól érzik magukat a bulin, de ezt nagyon máshogy fejezik ki. A mosholás és a crowdsurfing élménye Amerikában sokkal mélyebben gyökerezik a hardcore zenei hagyományokban – a metalcore-ban, a metálban, abban a zenében, amit én is csinálok, ami valahol az alternatív és a klasszikus rock határán mozog. Itt viszont úgy érzem, a fizikalitásnak megvannak az általános szabályai, mint mondjuk az evezés a mosh pitben; ezt a legtöbb rockzenész többé-kevésbé már előre tudja. Persze az idő múlásával, ahogy egyre többen élnek online életet, ezek a kulturális határok egyre inkább elmosódnak, és egyre többen reagálnak az internetes jelenségekre. De imádok Európában játszani! A legeslegelejétől kezdve, amióta grandsonként zenélek vártam azt a napot, hogy megengedgessem magamnak, hogy ide utazzak és rengeteg emberrel találkozhassak és lenyomjam ezeket a nagy bulikat. Az, hogy már háromszor, négyszer, ötször is jártam itt, és a közönségből felismerem azokat az embereket, akikkel az évek során barátok lettünk, olyan kiváltság, amit egyáltalán nem veszek készpénznek.
Mit remélsz, mit érez a közönség, miután a koncert végén elhagyja a helyszínt?
Azt hiszem, hogy jelenleg rengeteg olyan helyzet van, ahol annak a fajta progresszív, szabad gondolkodásmódnak, amit a koncertjeimen próbálok bátorítani, komoly következményei vannak, és az emberek nem érzik biztonságban magukat, ha fel akarják vállalni önmagukat, legyen szó a szexuális identitásukról vagy a nemükről. Tudom, hogy itt Budapesten épp most lettünk túl egy újabb ilyen nevetséges alt-right felvonuláson. Szerintem sokan jönnek el egy-egy koncertre úgy, hogy úgy érzik, nem illenek be sehova, és valahová tartozni akarnak. Mindenekelőtt, amellett, hogy persze megünnepeljük a zenét és a közös pillanatokat a színpadon, azt remélem, hogy az emberek kicsit erősebb szolidaritásérzéssel távoznak a zenerajongók közösségén belül. Az este folyamán igyekszem emlékeztetni őket arra, hogy nincsenek egyedül azzal a progresszív gondolkodásmóddal, amit bátorítok, és hogy ne féljenek megosztani ezt. Remélem, hogy azokban a pillanatokban is, amikor nem vagyok a városban, és olyan szalagcímek jelennek meg, amiktől elszigeteltnek vagy veszélyben érzik magukat, a ma estihez hasonló pillanatok emlékeztetik majd őket arra, hogy a világ nagy, és a közösség ott van nekik.
Amikor turnézol, ugyanazt a szettet játszod el legalább 50-szer. Mitől lesz egy koncert személyesen számodra is emlékezetes?
Egy nagyszerű közönség, amiben van egyfajta bajtársiasság, amikor érződik, hogy az emberek ugyanazért az élményért jöttek el. Nem is feltétlenül kell ennek durva fizikai dolognak vagy túlzásba vitt őrjöngésnek lennie, van, hogy az emberek csak figyelnek, és teljesen tudatosan kapcsolódnak a szövegekhez. De amikor az egész tömeg mintha egy irányba húzna, és amikor váratlan, spontán, csak arra a helyre jellemző skandálások törnek ki… na, ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem magam, mintha egy önálló szívveréssel rendelkező élőlény része lennék. Én és a zenekar adjuk a zenei aláfestést és valamilyen szinten irányítunk, de a nap végén az marad meg bennem a leginkább, amikor úgy érzem, hogy a közönség is pontosan ugyanarra a hullámhosszra került az élménnyel kapcsolatban.
Tavaly adtad ki a legújabb albumodat. Hogyan változott a kapcsolatod ezekkel a dalokkal most, hogy az emberek már hallották őket, és te is játszottad már őket élőben?
Amikor ezt a lemezt írtam, abban bíztam, hogy az idő majd megmutatja, mit jelent az album a rajongóknak, és milyen érzés lesz előadni. Reméltem, hogy ez lesz az az örökség számomra, amit ez a lemez hátrahagy. Eddig pontosan ez is történt. Sok olyan dalt, amit még a stúdióban írtam, és reméltem, hogy élőben nagyot fog ütni, egyszerűen iszonyat jó érzés játszani. Manapság nagyon nehéz és nagyon drága turnézni, és sok előadónak nincs is meg az a kiváltsága, hogy személyesen láthassa, milyen kapcsolatot ápolnak a rajongói a munkájával. Az, hogy el tudom játszani ezt az élettel és dühvel teli lemezt, és ezt a rengeteg érzelmet több ezer emberrel közösen élhetem át, tényleg valami olyat adott az albumnak, amire mindig emlékezni fogok. Ezért is olyan fontos az élő zene, nem is hiszem, hogy az emberek egyáltalán tudják, milyen sokat jelent művészként hogy ezt a kapcsolatot személyesen is fel tudjuk építeni.
Mi a legfontosabb dolog, amit magadról tanultál a lemez készítése során?
Gyönyörű folyamat volt függetlenné válni, saját magamnak finanszírozni a lemezt és így kiadni. Sok elengedéssel járt, és hatalmas bizalmat kellett fektetnem a közönségembe és a producerembe, Mike Rossiba. Csinálhattam volna máshogy is, de azzal, hogy egy témájában ennyire politikai lemezt készítettem, ami sokkal kevésbé elektronikus és kevésbé popos, sok szempontból arra kényszerítettem magam, hogy valami nyers és karcos dolgot alkossak. Nagyon csábító lett volna megpróbálni valami hozzáférhetőbbet írni, de rájöttem, hogy én így érzem magam a leginkább kiteljesedve művészként. Amikor valami nagyon sűrű, tömör dolgot csinálok világszínvonalú zenészekkel, és próbára teszem őket meg saját magamat is, az mutatja meg, milyen előadó is akarok lenni. Fura, őrült dolgokat akarok csinálni, politikai témákat akarok feszegetni. Ez a lemez, jobban, mint bármi, amit valaha csináltam, megerősített abban, hogy kivé akarok válni a jövőben. Azt hiszem, ez mindig változni fog, mert nem akarom magam túlzottan beskatulyázni. Lehet, hogy egyszer más fajta zenét fogok csinálni, vagy majd együttműködöm elektronikus előadókkal, a jövőben visszatérve olyan zenék készítéséhez, amilyeneket régebben csináltam. De ebben a pillanatban volt egy érzésem
Benne vagy egy kis játékban? Ez egy „ezt vagy azt” játék a turnézással kapcsolatban. Az első: inkább játszanád ugyanazt az egy dalt a világ minden országában életed végéig, vagy egy teljes szettet tolnál, de mindig ugyanabban az egy városban?
Úristen, egyértelműen… figyelj, igazából már most is ugyanazt a kib*szott dalt játszom mindenhol, ahova megyek. Számomra az utazásban és az emberek megismerésében mindig lesz valami, amibe újra bele tudok szeretni, még akkor is, ha be vagyok ragadva ugyanannál a számnál minden nap. Minden este lejátszani egy teljes szettet ugyanazoknak az embereknek szerintem rohadt nyomasztó lenne.
A turnébuszod: rendetlen vagy patyolattiszta?
Tiszta. Gyerekkoromban, amikor elkezdtem, rendetlenség volt, de most már öregember vagyok, tesó. Azt akarom, hogy olyan legyen, mintha a saját házunkban lennénk. Főleg télen, semmi sem jelzi jobban a depressziót, mint egy rendetlen busz. A kupis busz az egy kupis elmét is jelent.
Egy új városban vagy: a híres nevezetességeket nézed meg, vagy inkább a rejtett kincseket keresed?
Városa válogatja. Ha a helynek olyan a híre, hogy van benne valami laza, vagány dolog, aminek érdemes a végére járni, akkor azt mindenképp csekkolnom kell. Mint például Budapesten, itt meg kellett keresnem a rejtett kincseket – minden tiszteletem a rengeteg gyönyörű nevezetességnek, amitek van. De én az eldugott helyeket akarom megtalálni, egy jó turkálót, és menő élményekkel akarok távozni. Viszont vannak helyek, ahol nincs ifjúsági kultúra, és minden, amire támaszkodhatok, azok a tipikus turistás dolgok. Akkor azt csináljuk.
Végezetül, üzennél valamit a magyar rajongóidnak, mielőtt színpadra lépsz?
Rohadtul köszönöm nektek, hogy ennyi ideje velem zúztok és támogattok! Ez egy nagyon, nagyon különleges buli lesz, már alig várom. Nyomjátok tovább, mutassátok meg az ellenállást, én pedig továbbra is hozom nektek hozzá a zenei aláfestést. Találkozunk kint, nagyon szépen köszönöm!
