Angol verzió / English version
Az Enter Shikari zenekar hobbiként indult az angliai St Albans-ban, mikor a tagok, Rou, Rob, Chris, és Rory még csak kamaszok voltak, és álmukban sem gondolták volna, hogy több, mint másfél évtizeddel később a rockzene legfelkapottabb nevei között emlegetik majd őket. Mára már az egész világot meghódították a műfajokat átívelő zenéjükkel, és turnéik során pedig számtalanszor ellátogattak hazánkba is, mi több, Rou elmondása szerint Budapest az egyik kedvenc városa az egész világon.
Az elkövetkezendő hónapjaikat a turnézás teszi majd ki, hiszen 2 éves kényszerszünet után november elején indultak útnak, és egészen jövő áprilisig meg sem állnak majd. November 10-én Budapestre is visszatérnek az MTV Music Week keretein belül, ahol az A38 Hajót robbantják fel egy teltházas bulival: ennek apropóján ültünk le beszélgetni az énekesükkel, Rou-val, és faggattuk ki első sorban a turnézásról és a koncertekről.
Nézd meg az interjút, melyben a frontember mesélt többek között a legelső koncertjükről, a legőrültebb dologról, ami a színpadon történt velük, elárulta, hogy milyen tanácsot adna a fiatalabb énjének, és megtudhattuk, hogy több szál fűzi Magyarországhoz, mint elsőre gondolnánk – exkluzív interjú Rou-val, az Enter Shikari frontemberével.
Először is, hogy vagy?
Jól vagyok! Próbálunk, készülünk az első, jövő heti koncertjeinkre itt az Egyesült Királyságban. Jövő heti? E heti. De ja, jól vagyok, köszönöm. Veletek mi a helyzet?
Minden szuper, igazából egy kicsi másnaposak vagyunk, mert Halloween bulit tartottunk. Te beöltöztél idén valaminek Halloweenre?
Igen-igen, tartottunk egy bulit szombaton. Posztoltam is róla Instagramon, öregembereknek öltöztünk be, mert úgy voltunk vele, hogy semmi sem félelmetesebb az öregedésnél.
Nagyjából egy hét múlva, november 10-én visszatértek Magyarországra az MTV EMA Music Week keretein belül. Milyen érzés, hogy részesei vagytok ennek az eseménysorozatnak?
Király! Ez lesz a harmadik koncertünk azóta, hogy elkezdődött a pandémia két éve, szóval szerintem még akkor is eufórikus állapotban leszünk. Főként a járvány kezdetén voltak pontok, amikor úgy éreztem, hogy nem csak a bandánknak fellegzett be, hanem az élőzenének is egy az egyben. Fogalmunk sem volt, mennyi idő lesz, mire újra élőben játszhatunk majd. Rettentő hálásak vagyunk, hogy újra koncertezhetünk, és azért is, hogy visszatérhetünk Magyarországra. Budapest az egyik kedvenc városom az egész világon. Rengeteg barátom van ott, így sok-sok nagyszerű emlék fűz oda. Szóval ja, nagyon várjuk már, hogy visszatérjünk. Az A38-on pedig nyilván mindig remek, remek a hangulat, alig várjuk!
Kanyarodjunk egy kicsit vissza a kezdetekhez. Emlékszel még a legelső koncertetekre Enter Shikari-ként?
Az első koncertre? Igen, a helyi ifjúsági klubban volt, emlékszem, Rory pont pár héttel előtte csatlakozott a bandához. A kezdetekben csak hárman voltunk, én gitároztam, Chris basszusgitározott, Rob pedig dobolt. Aztán csatlakozott Rory, és akkor lettünk Enter Shikari. Be volt tervezve egy koncertünk, igazából 3 is be volt tervezve már hónapokkal előre, amikre próbáltunk és készülgettünk. De szó szerint a koncert előtti napon Rob, a dobosunk deszkázás közben eltörte a kulcscsontját. Mondtuk neki, hogy édes Istenem, Rob, te pöcs! Úgy voltunk vele, hogy basszus, van bármi módja annak, hogy így is megtartsuk a koncertet? Szóval az utolsó pillanatban megkértük egy barátunkat, hogy álljon be dobolni Rob helyett. Borzasztóan stresszes volt ilyen kevés idő alatt megtanítani neki a dalokat, de végül is csak összejött. És a legviccesebb az volt, hogy Rob eljött a koncertre begipszelt karral, és a mosh-pitben kötött ki. Csak néztük, hogy te jó ég, mit csinálsz, most a másik karodat fogod eltörni! Ja, elég őrült volt.
Tényleg egy elég őrült sztorit meséltél el. Ez volt a legőrültebb dolog, ami történt veletek a színpadon, vagy van még ennél is őrültebb sztoritok?
Jézusom, rengeteg van!
Melyik a legőrültebb?
A legőrültebb… Uram atyám. Hát ha Robnál maradunk, nem csak az volt az egyik legőrültebb dolog, amit csinált, hogy eltörte a kulcscsontját a legelső koncertünk előtti napon. Emlékszem, egyszer egy észak-angliai városban, Doncasterben léptünk fel. Ez olyan 15 vagy 13 éve volt, és akkoriban a dalok között rövid átvezetőket játszottam a keverőpultomon. Rob, mint ahogy már valószínűleg ti is tudjátok, egy elég őrült srác, így felmászott a hely világítóberendezésének az oszlopára. Éppen valami drum n bass vagy jungle cuccot játszottam, amikor egyszer csak felnéztem, és láttam, hogy Rob pont felettem van, de aztán valahogy leesett. Pont a pultomon landolt, ami el is tört alatta, ezzel pedig tulajdonképpen vége is lett a koncertnek. Nem tudtuk folytatni a billentyűk nélkül, pedig nagyjából csak 4 számot játszottunk el. Szerencsére Robnak ekkor nem esett baja, egy csontja sem tört el, a berendezésünk viszont igen.
Mi az az egy dolog, ami nélkül nem indulsz el turnézni?
Hmm… Nem is tudom. Nem vagyok túlságosan materialista ember. Szeretek folyamatosan zenét írni. Kicsit unalmas válasz lesz, de a laptopom, hogy tudjak zenét írni például a buszon, vagy a backstage-ben, meg ilyenek. Az elengedhetetlen számomra. Amúgy még a jógamatracomat mondanám. Szeretek turnézás közben jógázni. Mindig feltölt energiával és segít… segít fiatalnak éreznem magam, mert hát tudjátok, hogy megy ez, mikor már olyan vén csókák vagytok, mint én. De ja, nagyjából ennyi. Pár könyv még, egy kis pia, és kész.
Melyik a kedvenc városod, ahol valaha felléptél?
Uhh, ez nehéz… Jó kérdés. Jelenleg nagyon sok város hiányzik nekem, hiszen 2 éve nem voltunk turnézni. Imádom Japánt, mert annyira különbözik minden mástól a világon. Tokióban vagy Oszakában koncertezni… nagyon érdekes és csodálatos városok. Tudom, elég kiszámítható és béna, hogy ezt mondom, de már az előbb is említettem, hogy Budapest őszintén az egyik kedvenc helyem. Olyan sok nagyszerű emléket szereztem ott, főleg az A38-on és a Duna mentén. Annyira jó ott mindig. Alig várjuk, hogy visszatérjünk!
Van bármilyen koncert előtti rituáléd, amit minden egyes show előtt csinálsz?
Tesó, csak beteszünk egy kis zenét és táncikálunk rá. A legfontosabb szerintem az, hogy ellazuljunk és ne csak az izmaink, hanem az agyunk is, mert turnézás közben sokszor van, hogy egész nap csak ülsz. Zenét írsz, olvasol, vagy éppen valamelyik berendezést szereled. Alapvetően nagyon sok a nyugiban, az egy helyben üldögélés, majdnem olyan, mint egy irodai munka. Éppen ezért a koncert előtt meg kell próbálunk felpörgetni magunkat, hogy feltöltődjünk energiával, önbizalommal, szóval hülyéskedünk, idiótán táncolunk és pofozhatjuk egymást, hogy beüssön az adrenalin. És igazából ennyi. Még jógázom. Az nagyon sokat segít, főként, mikor már egy turné közepén járok, és nem alszom jól, kimerültnek érzem magam, honvágyam van, vagy éppen valami gáz van a torkommal, a jóga mindig… Nem is tudom, csak mindent jobb kilátásba helyez, és jót tesz a mentális egészségemnek is a fizikai mellett.
A következő kérdés nehéz lesz. Melyik dalotokat mutatnád meg egy olyan embernek, aki még nem ismer titeket?
Igen, elég nehéz kérdés, mert a mi zenénk olyan sokszínű, annyira változatos, hogy mindegyik dalunk különbözik a másiktól. Szerintem attól függően, hogy az adott ember milyen zenét szeret, megpróbálnám kitalálni, hogy tőlünk mi tetszene neki, és azt megmutatni neki. Általában a legújabb dalainkat mondom ilyenkor. Szerintem minden dalszerzőnek az a kedvence, amit éppen akkor készített. Talán a { The Dreamer’s Hotel }-t választanám. Volt szerencsénk fellépni egy tesztfesztiválon itthon, amikor a kormány az élő eseményeket próbálgatta visszahozni a nyáron. Játszhattunk a legelső szabadtéri fesztiválon a pandémia óta. Nagyon jó érzés volt. És… basszus, elfelejtettem, mit akartam mondani. Mi is volt a kérdés?
A kérdés az volt, hogy melyik dalotokat mutatnád meg egy olyan embernek, aki még nem ismer titeket?
Oh, tényleg, bocsi. Szóval felléptünk azon a fesztiválon, akkor adtunk elő először élőben a { The Dreamer’s Hotel }-t, és nagyon király volt. Akkora nyers erő volt benne. Valódi energia. Szóval ja, biztosan ezt választanám.
Mi a legemlékezetesebb dolog számodra, amit egy rajongó valaha mondott neked?
Oh, wow. Van egy dolog, amit nagyon szeretek a turnézásban, és nagyon hiányzik is a lelkemnek, ez pedig az, hogy beszélgethessek a rajongóinkkal. Ezek a legjobb élményeim közé tartoznak, mert a színpadon nyilván ott van az energia, az erő, és ez nagyszerű, de néha, mikor szemtől szembe beszélgetünk egy rajongóval a zenéről, vagy éppen arról, hogy zenénk milyen hatással volt az életére, vagy milyen módon inspirálta, az egyszerűen csodálatos. Olyan számomra, mint az üzemanyag, ez visz engem előre, így szerintem ezért is volt olyan nehéz zenét írnom az elmúlt másfél évben. Mindig, mikor megpróbáltam, úgy éreztem, hogy valami nem oké. Nem volt hozzá motivációm, valami nem volt rendben. Azt hiszem, ez azért volt, mert nem voltak meg azok a pillanatok, amikor kapcsolódtam az emberekkel. Volt, hogy olyanokkal beszélgettem, akiknek az egész életfelfogásuk megváltozott, miattunk végeztek el egy kurzust az egyetemen, kezdtek el tanulmányozni egy adott témát, vagy váltottak munkahelyet. Őrültet, hogy mennyi mindenben hatással voltunk az életükre, nagyon-nagyon sok ilyen emlékezetes beszélgetésem van. Kaptam egy… várjunk csak, hogyan fordítom ezt meg… ezt egy rajongónk csinálta, tőle kaptam. Az egyik dalszövegünk van rajta, „nature is the only dictator that I respect and obey” (a természet az egyetlen diktátor, akit tisztelek és követek). Tisztán emlékszem erre a beszélgetésre mert ez a bizonyos személy akkora szenvedéllyel fordult a zenénk felé, hogy művészként nagyon sok munkáját arra alapozta. Az ilyen dolgok, mikor arra inspiráljuk az embereket, hogy legyenek kreatívak, szerintem annyira királyak, mert mostanában az emberek életében nincs igazán jelen a kreativitás. Tudod, mindannyian repetatív, unalmas munkát végzünk, és még ha szerencsés vagy, és jó munkád van, akkor is csak azt csinálhatod. Egyszerűen nem tudsz más dolgokat felfedezni az életben. Ezért gondolom úgy, hogy a kreativitás egy nagyon fontos dolog, amire nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk.
Ha visszamehetnél az időben, és adhatnál a fiatalabb énednek egy jó tanácsot, mit mondanál neki?
Nagyon félénk, nagyon szégyellős srác voltam, szóval egy kis önbizalmat szeretnék adni magamnak, hogy legyen. Tudod, túlgondolom a dolgokat, újra és újra és újra lejátszódnak a fejemben az aggodalmaim és a szorongásaim. Ezt kéne tennem? Vagy inkább azt? Döntésképtelen vagyok. Szeretnék egy kicsit több önbizalmat adni magamnak. Ezek a dolgok, amiket most nagyon fontosnak gondolsz, nem, ezek nem lesznek nagyon fontosak egy hét múlva, vagy egy év múlva, szóval nem is számítanak igazán. Csak hozd ki a legtöbbet magadból és… ja, ezeket a dolgokat tartom fontosnak.
És hogy képzeled el az életed 10 év múlva?
Pfff… Nem is tudom, ez az egész, hogy egy bandában játszunk, ez mindig is egy hobbi volt. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk, szóval ha 10 év múlva is egy bandaként zenélünk, nagyon boldog leszek. És nagyon meglepett is. Nem is tudom. Mindig azt mondtam, hogy 40 éves koromra alapítok egy Motown zenekart, mert szeretem a soul zenét, így lehet, hogy egy északi soul Motown zenekarral turnézom majd. Ki tudja?
Okés, elfogadjuk a választ. Már rengetegszer léptél fel Magyarországon. Fel tudtad egy kicsit fedezni az országot? Van kedvenc látványosságod, vagy egy emlékezetes sztorid innen?
Oh, wow, hát persze. Nagyon sok fesztiválon léptünk fel. Sőt, Rob és Rory voltak a Szigeten még azelőtt, hogy banda lettünk volna. Körbeutazták egész Európát. Emlékszem, mikor Rob hazajött, olyan 15 évesek lehettünk ekkoriban. Volt egy bandánk, de még nem voltunk Enter Shikari. Mesélte, hogy srácok, voltam ezen az elképesztő fesztiválon, pont annyira menő, mint a Glastonbury, lehet, hogy még menőbb is. Rengeteget beszélt róla, szóval, amikor végre felléphettünk rajta, az egy valóra vált álom volt számunkra, már csak azért is, mert annyi éven át hallgattuk Robot áradozni. Általában elég sokat iszunk, mikor Magyarországon vagyunk. A helyiek mindig meggyőznek minket, hogy sokat igyunk. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen sok fesztiválon felléphettünk ott. Szerencsések vagyunk, hogy a zenénk ennyire sokszínű, így beleillünk akár egy metálfesztiválba, akár egy popfesztiválba. Sok lehetőséget kapunk ennek köszönhetően, és Magyarországon is ez a helyzet.
És a legfontosabb dolog: próbáltál már bármilyen magyar ételt?
Persze, az évek során rengeteget. 7 évig jártam egy lánnyal, aki Budapestről jött, és ő kipróbáltatott velem egy csomó mindent. Egyébként még mindig nagyon jó barátok vagyunk. Próbálok visszaemlékezni a neveikre. Nagyon sok magyar kaja húsos, és, mostmár vegán vagyok, de előtte vegetáriánus voltam hosszú-hosszú évekig, de még úgy is megkóstoltam pár ételt, amiben volt hús, mert úgy gondoltam, jó az ilyen dolgokat kipróbálni. Próbálok visszagondolni valami konkrétra…
Szerintem a gulyást biztos próbáltad, nem?
Oh, hát persze, igen. az egy klasszikus.
Igen, tényleg klasszikus. És végezetül, üzennél valamit a magyar rajongóidnak?
Persze, alig várom, hogy találkozhassak veletek. Olyan régen voltam már nálatok. Tudom, hogy nehéz… Jelenleg a világ összes országának rengeteg problémája van, és tudom, hogy Magyarországon is sokan nagyon nehéz helyzetben vannak. Bonyolult a politikai légkör. Éppen ezért mi nagyon szeretnénk, ha a koncertjeink olyan események lennének, ahol az összes félelmedet és aggodalmadat magad mögött tudod hagyni, és azért jössz, hogy együtt ünnepeljük az egységet. A diszkrimináció nélküli egységet. Összegyűlünk, zenét hallgatunk, kapcsolódunk egymással, és elfelejtjük a viszályokat, a haragot, a felháborodást, a jelenlegi társadalom összes betegségét, összegyűlünk, mint emberek, és a jó dolgokat ünnepeljük.
Okés. Ennyit terveztünk mára, de még mielőtt utadra engedünk, szeretnénk tanítani neked valamit, hogy te is elraktározhass valamit ebből az interjúból. Ismersz bármilyen magyar szót?
Oh, Jézus, egy csomót, de mindet elfelejtettem. Általában, amikor koncertezünk egy országban, megtanulunk egy csomó ottani kifejezést, aztán megyünk a következő országba, ott is megtanulunk egy csomó kifejezést, az előzőket meg elfelejtjük. Ami eszembe jut… Jaj, annyira nehéz a kiejtés. Eszembe jutott egy kifejezés, de azt hiszem, talán elég sértő. Nem tudom. Az a szó, hogy parasztvakítás, vagy valami ilyesmi.
Wow. Ez nem is annyira sértő.
Oh, okés.
Megtaníthatjuk neked, hogy mondjuk azt magyarul, hogy szeretlek? Egy sokkal kevésbé sértő kifejezés.
Igen, persze, jól hangzik. Biztos vagyok benne, hogy amúgy tudom már, de frissítsétek fel az emlékezetemet.
Úgy mondjuk, hogy: szeretlek.
Szeretlek! Igen, hát persze.
Rou, köszönjük szépen, hogy időt szakítottál erre a beszélgetésre. Érzed jól magad a turnén, mi pedig alig várjuk, hogy lássunk Budapesten.
Király! Én is köszönöm szépen, és én is várom!
