Majdnem két óra önfeledt mosoly!
Sosem késő elkezdeni valamit, tartja a mondás, Sofia Carson nagyszabású Netflix filmje a Táncra fel! nem elég, hogy komoly üzenettel rendelkezik, de még a karakterek fejlődése és szívmelengető. Menő, hogy a mai fiatalok ilyen alkotással is találkozhatnak, ahol egyértelmű, hogy lehetsz táncos, hiába hallasz nagyot, hiába más a bőrszíned, esetleg hiába vagy más alkatú, mint a többiek.
Megeshet, hogy néhol klisés, megeshet, hogy néhol kiszámítható, de mégis fenntartja az ember érdeklődését és szórakoztat, ez pedig a legnagyobb kincs egy romantikus vígjátékban – az pedig, hogy nem csak felszínesen érint problémákat már csak hab a tortán.
Sofia Carson jegyzi a főszereplő karakterét, Aprilt akinek minden álma, hogy meghódítsa a Broadwayt, de az égiek egyáltalán nem szeretnék, hogy ez megtörténjen – legalábbis az elején biztosan nem. Kilakoltatják, így kénytelen hazautazni a nagy almából egészen Wisconsin egyik kisebb falucskájába, ahol messze elmarad a színvonal a városi élettől. Természetesen, mindenki ismer mindenkit, mint a rossz pénzt, így hamar felismerik a kisváros egyetlen kinevelt tehetségét, majd volt tanára felkéri, hogy a helyi iskola táncszakköröseit látogassa meg, mint különleges vendég. Ezt megteszi, majd ölébe hull a lehetőség, hogy megmutathassa magát a Broadway egyik legnagyobb emberének, na és mit tesz ilyenkor a perfekcionista karakterünk?
Innentől pedig nem árul zsákbamacskát az alkotás, de spoilermentesen folytatom, hiszen csak ajánlani tudom a filmet.
És mi a bája az egésznek? Talán először a karakterek, Sofia Carson elképesztően hozza a kimért, városi nőt, aki egyik pillanatról a másikra fordul át egy igazi boss bitch-é, akit végül szépen lassan kibontanak és karakterét hagyják szárnyalni, a játékidő végére pedig az is megkedveli, akinek esetleg ellenszenvet vált ki a stílusa. Óriási pacsi a kreátoroknak, akiknek sikerült a kezdetekben erősen odaszóló nőt egy törékeny porcelánbabának beállítania, ahogy teltek a percek.
Na persze nem csak Sofia az egyetlen kiemelendő szereplő, mindenképp meg kell ejtenünk Donna Lynne Champlin karakterét is, Miss Barbot, aki az 1 óra 49 perces játékidőt olyan derűvel tölti ki, hogy néhány helyen tényleg nem bírja az ember visszatartani a nevetést.
A másik pacsit a történetvezetés kitalálója érdemli, aki olyan fontos dolgot helyezett a középpontba, mint az, hogy bármennyire is bénának és képzetlennek érzed magad,
harcolj az álmaidért!
Ez pedig nem csak a főként kisebb korosztályt megcélzó gyerekeket inspirálhatja, hanem akár az idősebb nézőket is. Az pedig, hogy a diverzitás szinte minden formája megjelent a gyerekek között, az pedig tökéletes érzékenyítő faktor, hiszen nem számít az sem, milyen a bőrszíned, hogy nézel ki, hogyan öltözködsz vagy kihez vonzódsz – ezt pedig okosan és szépen vitték képernyőre a készítők.
És milyenek a táncjelenetek? Ütősek! De beszéljen a film legdrámaibb 2 és fél perce helyettem.
Összességében, egyszer vidáman végig lehet nézni, nyilván nem fogja megmozgatni az állóvizet és új irányba terelni a televíziózást, de az ilyen kedves és vicces alkotások mindenkinek kellenek.
