Emily Li, vagy ahogy a nagyvilág és főként a TikTok felhasználók ismerik, Emei 1999. október 3-án látta meg a napvilágot New Jersey-ben. Szülei kínai bevándorlók voltak, így nem meglepő, hogy szorosan kötődik a keleti kultúrákhoz is. Olyannyira nem felejtette el gyökereit, hogy fiatal korában a Dancing With The Stars kínai verizójában versenyzett, majd pedig 15 évesen a Chinese Idol-ban mérte össze tudását 11 másik énekessel, akik közül harmadik helyen végzett.
A művésznő a Yale Egyetemre járt, ott egy acapella banda tagja is volt. Legnagyobb inspirációinak az igazi pop girlöket nevezi meg, ugyanis saját magát is egy ízig-vérig pop girlnek tartja, így nem meglepő, hogy már fiatalabb korában is Taylor Swift, Amy Winehouse vagy Sara Bareilles zenéjét hallgatta.
Majd 2022-ben jött az igazi áttörés, amikor Late to the Party c. dalát felkapták a TikTok felhasználói. Az énekesnő azóta pedig a Gen-Z egyik legfelkapottabb sztárja a maga őszinte és könnyen átérezhető dalszövegeivel és szerethető stílusával. Emei-el Bécsben interjúztunk, amikor a The RABBITHOLE c. turnéjával vette a nyakába Európát február elején. Amikor a WUK backstage-ben várt minket, egy nagyon közvetlen és szerethető karaktert ismertünk meg, aki a nagyjából 10-12 perces beszélgetés végén úgy köszönt el tőlünk, mintha 1000 és 1 éve ismernénk egymást. A művésznőt kérdeztük arról, hogy hogyan érzi magát a turné során, mesélt nekünk legutóbbi lemezéről, azon pedig teljesen kihűlt, hogy csak miatta utaztunk Budapestről Bécsbe – exkluzív Emei interjú Bécsből a The RABBITHOLE turnéról.
Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Hogy vagy ma?
Jól vagyok. Tegnap este volt egy fellépésünk, majd ma reggel Münchenből Bécsbe utaztunk. Most érkeztünk meg, és haladunk tovább.
És milyen eddig a turné?
Szuper! Ma van a harmadik koncertünk. Fun fact: a három a szerencseszámom, szóval úgy érzem, hogy ma este egy nagyon jó koncertünk lesz.
Szeretném az elején kezdeni: mikor és hogyan kezdtél dalokat írni és zenélni?
Kilencéves koromban kezdtem énekelni, és már kiskoromtól imádtam a színpadot. A dalszerzést 16 évesen kezdtem, amikor kaptam egy ukulelét, és nagyon szerettem volna saját dalokat írni. Így indult minden, tehát elég fiatalon.
Kik voltak a legnagyobb inspirációid, amikor felnőttél, és kik azok most?
Gyerekként hatalmas musicalrajongó voltam. Emlékszem, hogy apukám autójában mindig szólt a West Side Story CD-je, és amikor suliba mentünk, azt hallgattam. Nagyon szerettem a jazzt is, és az énekes-dalszerzőket, mint például Sara Bareilles, JP Saxe és Ingrid Michaelson. Ők még most is nagy hatással vannak rám. De azt kell mondanom, hogy a popzene mindig is a szívem csücske volt, és mostanában az összes nagy női popelőadó, akik uralják a színteret, hihetetlenül inspirálnak.
Most pedig szeretnék a legújabb projektedről, a RABBITHOLE-ról beszélni. Tavaly év végén jelent meg, szóval először is gratulálok! Mesélnél egy kicsit a háttértörténetéről? Mik voltak a fő inspirációid, és milyen üzenetet szeretnél átadni vele?
Persze! Az Alice Csodaországban volt az egyik fő inspirációm. Minden dalom olyan, mint egy naplóbejegyzés – egyszerűen csak kiírom magamból a gondolataimat, aztán zenévé alakítom őket. Az elmúlt egy-két évben észrevettem, hogy folyamatosan spirálozok: néha teljesen elveszek, majd újra megtalálom magam, újra elveszek, majd kijövök belőle. Ez eszembe juttatta Alice Csodaországban-t. Az egész EP ezt az érzést járja körül – az elmúlt év legsötétebb időszakát, és összességében sötétebb hangvételű, mint a korábbi zenéim. Nagyon érdekes volt ezt a mélységet felfedezni.
És mi volt a legfontosabb dolog, amit ennek a projektnek a létrehozása során megtanultál?
A legnagyobb tanulság az volt, hogy bízzak a saját megérzéseimben, és hagyjam, hogy azok vezessenek, bármi is történjen. Ha szeretek egy dalt, akkor egyszerűen bíznom kell abban, hogy valami bennem azt mondja: „Ó, ez tetszik.” Miért? Nem tudom, de szeretem, szóval ki fogom adni. Volt egy időszak, amikor folyton azon görcsöltem, hogy mások mit gondolnak – a rajongók, az iparág – és ez elhomályosította az ítélőképességemet. Ez a projekt viszont arról szólt, hogy „ezek a dalaim, ezeket imádom”.
És ha egyetlen dalt kellene mutatnod valakinek, aki még nem ismer téged, melyik lenne az?
Valószínűleg az Irresponsible, mert az nagyon én vagyok, jól bemutat engem mint személyiséget. Szóval azt mutatnám meg, és azt mondanám: „Ez vagyok én, ez Emei.”
Mivel éppen turnézol, beszéljünk egy kicsit a koncertekről és az utazásról! Mi az az egy dolog, amit soha nem hagyhatsz otthon, amikor turnéra indulsz?
Nyilvánvalóan a telefonom – utálom ezt a választ, de igaz. Valami érdekesebb dolgot mondva… gondolkodom… a naplóm! Nem tudok nélküle elmenni sehova. Minden nap használom – az autóban, lefekvés előtt –, ez az, ahol kiírhatom a gondolataimat, különben minden összekavarodik a fejemben.
Van valamilyen koncert előtti rituáléd? Hogyan hangolódsz rá a színpadra lépésre?
Ó, abszolút! A zenekarommal már az első Emei koncertem óta együtt játszunk, ami őrület. A négyen mindig teljes gőzzel készülünk a fellépés előtt. Hátra megyünk, bátorítjuk egymást, ugrálunk, felpörgünk, és iszonyúan jól érezzük magunkat. A dobosom, Max, minden este ugyanazt a lelkesítő beszédet mondja el, és egyre viccesebb és hangosabb lesz.
De van egy nagyon intenzív szokásom is, amit muszáj megcsinálnom, különben nem lépek színpadra – ez csak rám jellemző. Be kell mennem egy fürdőszobába, bele kell néznem a tükörbe, a saját szemembe, és azt kell mondanom: „Le fogod nyűgözni őket. Fantasztikus vagy. Ebben nagyon jó vagy. Ma este minden jól fog sikerülni. Szerencsés vagy.” Csak mondogatom ezeket a megerősítéseket magamnak, és amikor már teljesen elhiszem, akkor megyek ki a színpadra.
Imádom! És mesélnél a legőrültebb koncertélményedről?
Őszintén szólva, rengeteg van. Gyakran elkalandozik a figyelmem, mert ADHD-m van, és néha valami random dolog történik, ami teljesen felborítja a show-t. De hadd gondolkodjak… Annyi van! Oké, várj, várj… megvan!
Egyszer Berlinben valaki feladott nekem egy papírt a színpadon, hogy rajzoljak rá. Megkérdeztem: „Miért adod ezt nekem?” Erre ő: „Mert szeretném tetováltatni.” Csak úgy firkáltam rá valamit – szerintem nem a legjobb rajz, amit valaha csináltam –, aztán megmutattam a közönségnek. Mindenki éljenzett, de én csak annyit gondoltam: „Nem tudom, srácok…” Aztán tényleg megcsináltatta!
Láttad a végső művet?
Igen, és sokkal jobban nézett ki, mint amit én rajzoltam! Ő szépen kidolgozta és valami sokkal menőbbé alakította. De ez határozottan az egyik legőrültebb dolog volt. Csak álltam ott: „Tényleg? Biztos vagy benne?”
Imádom! Micsoda elkötelezettség!
Ugye?!
És mi a következő számodra? Számíthatunk új hírekre tőled a közeljövőben?
Én nem igazán állok meg. Egy igazi „csak előre” típus vagyok, szóval mindig lesz új zene. Ebben az évben sokat dolgozom, és biztosan kiadok egy új dalt a turné alatt. Emellett rengeteg minden készülőben van, amit alig várok, hogy megosszak mindenkivel!
Imádom! Alig várom, hogy halljam! És végül, szeretnél valamit üzenni a magyar rajongóidnak? Tudom, hogy most Ausztriában vagyunk, de mi Magyarországról jöttünk.
Magyarországról jöttetek ma? Mennyi az út?
Kb. 3 óra.
Ó, hát először is, köszönöm, hogy eljöttetek! Nos, remélem, hogy hamarosan találkozunk! Nagyon szeretnék egy koncertet tartani Magyarországon, mert szerintem semmi sem ér fel azzal az élménnyel, amikor egy előadó és a rajongói együtt vannak egy koncerten. Az a kapcsolat egyszerűen különleges. Szóval ez az első. A második pedig, hogy imádlak titeket, és nagyon köszönöm a támogatást!
