Féktelen buli, pia és drogok – de hol tart most ALMA?

Alma-Sofia Miettinen, vagyis ahogy a nagyközönség ismeri ALMA, a finn énekesnő több év várakozás után végre debütáló lemezével ostromolja a slágerlistákat.

Vagyis ostromolná, ha ez az egész folyamat még az óriási hype-ot kapó énekesnő akkori énjével történne. 4 év azért 4 év, hiába ontotta magából a mesteribbnél mesteribb kislemezeket az énekes-dalszerző, valahogy a kezdeti varázs nem ragadta meg az embereket.

Nem is olyan rég, viszont egy kisebb kihagyás után úgy tűnt, tényleg megkapjuk azt a debütáló lemezt, amit már megérdemeltünk volna oly’ rég. A mostani anyag viszont köszönőviszonyban sincs a Dye My Hair ALMAval, sőt, pontosítva szöges ellentéte annak stílus szempontjából. Jobb kérdést fel sem tehetne a lemez címében: látta valaki ALMA-t? – Have You Seen Her? albumkritika.

Nagyon sok minden változhat és változik is 4 év alatt. Csak tekerjük vissza az idő kerekét, a kissé bohókás, zöld hajú lány bemutatkozó dalaira, annak vizuális reprezentációjára, mondanivalójára, na meg persze az akkor az arcunkba tolt imidzsére. Csak egy percre tekintsünk vissza a múltba: Dye My Hair, Phases, az itthon óriásit robbanó All Stars, vagy a tényleges trópusi csoda, a Chasing Highs. Mára ezek közül egyetlen dolog, ami megmaradt, az a zöld hajszín, de a mázt és trópusi dallamokat otthagytuk 2016-ban és egy igazán érett anyaggal jelentkezett, ahol kivetkőzi minden fájdalmát és a féktelen bulizást és drogozást keveri az ezzel egy időben megjelenő fájdalommal és kétségekkel.

A Have You Seen Her?-be máris az album nevét adó dallal kezdünk bele, ami elénk is tárja a tematikát: az énekesnő bizony be van zárva és kontrollálva van, akarata ellenére. Mire a végén eljutunk oda, hogy Mrs. Cyber elhagyta az épületet… újra. Érdekes párhuzamot húzhatunk akár ennyiből a lemez folyamatos variálgatásával, de ne szaladjunk ennyire előre.

A váltás meg is érkezik és fel is tárja lelkét az LA Money c. dalában számunkra, ahol a folyamatos kihasználtságról énekel, valamint felfedi, hogy valójában nem is ismerik az őt körül vevő emberek. Majd ebből a kissé földhöz-vágó, letargikus dalból belecsöppenünk a lemez egyetlen kollaborációjába, mely a svéd Tove Lo nevéhez köthető, akiről köztudott, hogy jó barátságot ápol ALMA-val, nem ez az első alkalom, hogy közösen dolgoznak.

Another year wasted on endless work
They don’t know my worth

Hogyha ezek után bárki is azt meri állítani, hogy nem az elmúlt évekről és a zeneiparban szerzett tapasztalatáról szól a lemeze eddig, akkor meg is eszem a kalapom. A folyamatos semmibevétel és ennek folyamatos ismétlődése teljesen a földre kényszeríti. Tove hangja igazán üdítő, viszont a hangszínük annyira egyforma, hogy nem minden esetben tűnik fel egyáltalán a váltás. Természetesen, mibe folytja az ember a bánatát? Féktelen bulizásba és sok-sok piába, drogokba, majd csodálkozik ha hamar kiég: ez a tuti recept.

Pour me another round,
Keep ’em coming till I hit the ground

A Stay All Night c. dalban egy óriási pálfordulást hallhatunk és már-már visszaköszön az az ALMA, aki üdítő popdallamokat kevert, trópusi hangzással, de mégis volt benne valami, amitől nem egy újabb, a tipikus sémára épülő popdalt kreált. Nos, az eddigi, igazán mély mondanivalóval és teljesen más dallamvezetéssel rendelkező dalok közül kitűnik ez is, valamint az ezt követő Bad News Baby is. Viszont ebben megérkezik az ígéret, hogy Ő aztán erősebb lesz, mint valaha és megmutatja a rejtett értékeit, melyeket eddig el kellett rejtenie.

I’m a bad news baby
You can hear me on the radio
Bad news baby
You gon’ see me everywhere you go

Már majdnem panaszkodni volt kedvem, amikor aztán visszatért az az experimentál, ami beszippantott az elején. A Nightmare könnyedén az album egyik kiemelkedő pontja, ha nem a 2016-os ALMA-t keressük ebben a lemezben. Azoknak nyugodt szívvel tudom ajánlani az előző két dalt. A dallamvezetés olyan profizmusra utal, amit kevesen léptek meg eddig idén: talán stílus szempontjából úgy tudnám megfogalmazni, hogy pofátlanul felkerülhetett volna akár Billie Eilish When We All Fall Asleep, Where Do We Go c. mesterművére is, vagy egy kis csiszolással Taylor Swift reputation c. korongjának is ékes darabja lehetett volna.

A Mama egy újabb óda önmagának, melyben megbocsájtásra vágyik felmenőitől, és a halál közeli félelem egy bizonyos szinten kivetíthető a dalszövegre. És ezzel letelne a féktelen bulizások időszaka? A King of the Castle pedig biztosít a hallgatóság számára egy háttértörténetet az előző, depresszív hangvételű dalhoz. Megtudhatjuk, hogy mennyire nehezen birkózott meg a hírnév általi stresszel. Egy olyan gondolatot lehetne ide bekapcsolni, mely továbbviszi a lemez nyitányának gondolatmenetét – miért is bolondult meg?

ALMA nagyon kellemesen játszik a modern pop és r&b dallamokkal, sőt a My Girl c. dalában gyönyörű ellentétet állít fel a versszakok és a refrén között, a most igazán népszerű “whisper pop” (Selena Gomez, Billie Eilish) sorok után lévő hirtelen kiabálásra mindenki felkapja a fejét. A drogokat itt viszont már-már túlromantizálja. Álljon csak meg a menet: nem hasonlít az eleje a dalnak Eilish my boy c. slágerére?

She put a pill on my tongue
and she kissed me
saying let’s die young

A záró részhez érve a Find Me egy méltó lezárásnak is tűnhet, ahol feloldást talál az eddigi feszültség, és ALMA bizonyos embereknek megadja a kis morzsákat, hogy hol is találhatjuk meg. Egy újabb, nagyon személyes track keretein belül ismerhetünk meg egy darabot az énekesnőből. Amikor a lemezt egyben hallgatja az ember, még a lelki szemei előtt is megjelenhet az a bizonyos függöny, ahogy lehúzódik a dal végén. Na, de jöjjön az a ráadás, amire nem minden esetben vágyunk.

A Loser c. dalban vissza is térünk a tempóhoz, amit előzőleg felvettünk, viszont nem ad annyit hozzá a kerek egészhez, hogy túl sokat időzzünk vele. Az egyetlen kiemelendő dolog, azok a gyönyörű, hátborsóztató mély vokálok a dal átvezetőjében. A Final Fantasy pedig sajnos talán a leggyengébb dal az egész korongon és tempóban sem ad olyan pluszt, ami miatt méltó lenne a lemez lezárásra. A himnikus lezárás szép, de a robbanás elmarad, így csalódottan teszem le fülhallgatómat. Többféleképp értelmezhető ez a lezárás, nem teljesen tiszta, mit is szeretne jelenteni, így ebbe nem szeretnék belefolyni, mindenki értelmezze úgy, ahogy neki átjött a történet és épp, amilyen lelkiállapotban van.

Hova tűnt az a kísérletező ALMA, akit bemutatott az album elején? Látta valaki? Ijesztően jól állt a sötétség, a misztikum, mely a lemez elejét övezte. A tematika tökéletes bevezetése olyan, mintha nem is létezett volna, mire a végére értünk. Egy erős váltás van a 6. dal környékén, ahol a elveszítjük az a flow-t, ami az elején elkapott minket. Ha többször is végigrágjuk magunkat a kiadványon, feltűnhet, hogy míg az első fele a lemeznek egy kicsit sötétebb, experimentális vonalat próbál felvezetni, addig a második a kommerszebb, r&b hangzás felé hajlik és a tematika vezetése is kissé megváltozik. Ha bárki kérdezi, az első számban felvezetett tematikának vezetése, majd kvázi elhagyása miatt a kritika publikálásakor is rossz szájízem van.

A másik értelmezésemben pedig pont ez a cím lényege, hogy ALMA-nak szépen lassan sikerül eltűnnie a szemek elől, egy másik látásmódot kivetíteni de ezt már lehet csak túlságosan belemagyarázom.

Összességében nem egy rossz lemez a finn ALMA debütáló lemeze, a Have You Seen Her?, viszont tényleg beigazolódott, hogy köszönőviszonyban sincs a régi, kőkemény popzenét játszó énekesnővel. Már-már kedvet kapunk az angolban “dark pop” jelzővel illetett dalok felkereséséhez, ehhez pedig nem kell messzire mennünk, hiszen a korongon is helyet kapó Tove Lo kollekciójában is találunk jó párat, ami kielégítheti ezeket a vágyainkat. Persze azért kíváncsi lennék, mit is produkált volna 2017-ben mondjuk, vagy hogy egyáltalán mikor és miért mondtak stoppot az eredeti debütáló lemezre. Egy bővített kiadáson viszont simán helyet kaphatna a 2018-as Cowboy, a 2019-es When I Die vagy a Lonely Night is, de egy átlag hallgatónak a 37 perces játékidő bőven elég.

Megosztás: